ma leporoltam a gépsort, itt-ott beolajoztam ahol kívánta, betöltöttem az alapanyagot. és legyártottam egy újabb elméletet.
egy napsütéses reggelre ébredni, egy nem várt mosolyt kapni egy közérteslánytól, beleharapni az éjszaka hideg levegőjébe, a gyerekek őszinte kiváncsiságát látni, vagy meghallani egy kellemes, de rég elfeledett zenét, igazi kis morzsái, gyönyörű pontjai az életnek. az ember ettől érezni kezdi a boldogságot. és szörnyen bele tud marni a hosszú pillanatokból álló, napokig-hetekig tartó boldogság utáni vágy... néha, de csak néha vannak boldog szakaszok az életünkben. talán a gyerekszületés, a házasodás pillanata, egy őszinte szerelem, ahol nem a szerelem érzésébe vagyunk szerelmesek, hanem valóban a másik lénybe, vagy esetleg egy sokat igérő új munkahely okozhat ilyen hosszú pillanatokat, mikor az ember lehunyja a szemét, és mikor kinyitja még mindig nem változott semmi, megvan még a légvár, a nehezen színesrefújt szappanbuborék. ez az időben nézve egy szakasz, ahol a boldog kis pillanat-pontok összeálltak egy eleje-vége korlátok közt levő vonalszakasszá. mindenki azt reméli, h a szakaszokból összeállhat A VONAL, aminek elejére már nem emlékszünk, végét még nem látjuk, de tudjuk hogy mindíg is boldogok voltunk a vonal mentén.
erre vágyik az ember. és persze mindenki másképp próbálja elérni. pontosabban nem is a pozitívra törekszik a többség, hanem a negatív dolgokat próbálja kivonni-behelyettesíteni. mindenki kompenzál valamivel. hátha meg tudják ragadni a saját boldogság-vonalukat. aztán rájönnek, ki korábban, ki később, hogy az a vonal csavarodott a nyakukra és fojtogatta őket egész életükben...
